Az egyik ilyen pihenő alkalmával történt meg a baj. Nem az okozta több ember halálát, hogy valamelyik nem figyelt a veszélyre. Egy sokkal nagyobb gond volt a tettes: Syrin. Ezúttal nem egyedül jött. Legalább
ötven szörny kísérte. Követte Laurát egész idő alatt, míg harcosokat szerzett magának, akikkel reményei szerint végre megölheti rég kiszemelt áldozatát. Mikor Paravain észrevette a támadást, riadót fújt. Minden katona felugrott helyéről,
előkapták kardjaikat, és felkészültek a védekezésre. Vezérük elrejtette Laurát az egyik bokorba, hogy ne találhassanak rá. Elkezdődött a harc. Hosszú percekig Laura csak kiáltásokat hallott. Aztán egyszer csak csend támadt. Kíváncsian nézett ki a bokor mögül,
de nem látott semmit. Hosszas kémlelés után megpillantotta Syrin holttestét a földön. Szíve nagyott dobbant a boldogságtól. Végül meglátta Paravaint és a kis csapat életben maradt tagjait. Örömkiáltásokkal ugrott ki a bokorból, hogy odarohanjon a pár emberhez.
- Sikerült! Syrin meghalt! Legyőztétek! - csak most vette észre, hogy Paravain erősen vérzik az oldalán - Jézusom! Mi történt?
- Nem vészes. Túlélem, feltéve, ha adtok valamit, amivel elköthetem. Az a bestia megsebzett a karmaival.
- Elég csúnya seb - állapította meg Laura - Biztos nem fáj?
- Nem, nem annyira... - újra elindultak a Vörös Könnyek Tava felé. Útközben Paravain egyre sápadtabb lett, de nem mutatta jelét annak, hogy rosszul érezné magát. Hosszú út és sok pihenő után végre elérkeztek a Tóhoz. A táj mindenhol vérvörös volt, Laura
alig látott valamit. A hőség iszonyatos és elviselhetetlen volt az ifjú őrző számára. Ahogy körbenézett, láthatta, hogy a többiek épp így vannak ezzel. Lepakolták a meleg ruhákat, kikötötték a lovaikat, s felszerelkeztek a legfontosabb dolgokkal.
Amint azt Laura megjegyezte végig egyenesen mentek, bár nem látott semmit, csak vörösséget és az előtte haladó katonát. Azt viszont észrevette, hogy egy idő után erős kaptatóra értek. Aztán hirtelen megálltak. Laura majdnem beleütközött az előtte lévőbe, olyan gyorsan
torpantak meg.
- Hol vagyunk? Miért álltunk meg?
- Most még nem mehetünk tovább. A levegőben van Borboron egyik kémmadara. Minket keres. Biztos észrevettek vagy az egyik elmenekült támadó szólt nekik rólunk. Maradjunk fedezékben! - pár percig, amit az őrzőlány óráknak vélt, egy helyben álltak. Csak egy
madárlény rémisztő vinnyogását lehetett hallani.
- Rendben, mehetünk. Elment. Induljunk - ahogy pár lépést mentek, hirtelen kitisztult fejük fölött az ég. Ahogy Laura lenézett, látta a vörös felhőgomolyagot, és látott egy új dolgot is, amit eddig nem fedezett fel: egy tavat. Biztos ez az a tó, ahova jöttünk - gondolta.
Aztán meglátott még valamit. Egy barlang volt az, nem messze tőlük a hegyoldalba vájva. Ahogy benézett oda, hatalmas fehérséget pillantott meg.
- Mi az ott, abban a barlangban?
- Nos, azok a liliomfüvek, amikért jöttünk - válaszolt Paravain - Szedhetsz belőlük párat, csak annyira lesz szükséged, esetleg utánpótlásnak, de ne többet! A barlang mélyén van egy szörny, ami addig egészen barátságos, amíg meg nem zavarják az álmát. Azt pedig csak úgy lehet megzavarni, ha túl sokat
szedsz a növényből. Ugyanis a liliomfű nagy mértékben altató hatású is. Menj hát! - Laura bement a barlangba. Érezte, ahogy szemhéja nehezedni kezd, és egyre álmosabb lesz. Gyorsan összekapkodott néhány szál virágot, aztán elindult kifelé. Vagyis csak elindult volna...