Julia a súlyos mérgezéses eseteknél kötött ki a kórházban. Se nem hallot, se nem látott rendesen. Borzasztó állapotban volt. Hosszas megfontolás után az orvosok mégsem mertek nyugtatót adni neki, mert úgy gondolták, hogy ettől még rosszabbá válna a helyzete. Így hát a lány kapott egy saját szobát, ráadásul behúzták a függönyöket.
Anyja Lenával és az ő anyukájával várta a hírt felőle. Mindhárman sokkos állapotban ültek a váróterem székein.
-Mi is történt tulajdonképpen? - hebegte Julia anyja.
Lena lehajtotta fejét, mint egy beteg kis galamb.
-Az én hibámból... Jul ellszállt a gondolattal, hogy végre együtt lehetünk és hogy elfogadtok minket így. És... - lehunyta ázott szempilláit - Nem tudtam visszatartani. Egy részeg banda bántani akart, és ő meg szembe szállt velük, hogy... Miattam.
Tenyerébe hajtotta arcát és csak némán rázkódott teste.
A vadóc anyja szólalt meg először:
-Nem miattad történt. Érted tette ezt a lányom.
-De én nem mondtam neki megálljt! Gyűlölöm magam! Hát hogy szeretem én, ha ezt tettem vele?
A szeplős folytatta volna, de megjelent előttük az orvos.
-Kérem, ne féljenek. Nincs életveszélyben. Egy-két nap és rendbejön. Szerencsés leányzó. Elena Katina kisasszonynak köszönheti életét. Neked, Elena - nyugtatta meg őket.
Lena döbbenten ücsörgött. Nevét hallva még jobban elképedt.
-Tessék? Nekem? - hitetlenkedett.
Az orvos megigazította szemüvegét és elmosolyodott.
-Igen, az a pohár víz és mérhetetlen sok törődés segített rajta. Hála önnek, nem történt meg az, ami...
-Tegezzen nyugodtan, kérem - mondta Lena, s félénken hozzátette - Meglátogathatjuk már?
-Természetesen. Bár még eléggé levert. Komoly alkoholelvonást alkalmazunk nála és ez okból viselkedik így.
-Köszönjük - hálálkodott Julia anyja.