Délután hazaérkezett Julia anyja. Megebédelt, még elintézett egy csomó ügyet.
-Na Jul, mi történt amíg nem voltam itthon?
-Lenánál laktam.
-És még? Mit csináltatok??? Remélem nem hülyültél az iskolában, mert abból kezd elegem lenni.
Julia anyja, mint mindig, most is ridegen, közömbösen kérdezgetett, mint akit nem érdekel annyira a válasz.
A vadóc megrémült a "Mit csináltatok" hanglejtésén, és pár pillanat tétovázás után felkiáltott:
-Lenával mi szeretjük egymást és kész! Ha megcsókolom, akkor ez van. Vállalom! Ne ítélj el minket!
Az anya meglepődötten nézett, majd felszisszent.
-Mi?! Mondd mégegyszer! Most rögtön!
Jul ijedten takarta el a száját kezeivel. Zavartan pislogott, s hallgatta a szitkozódásokat.
-Bocsánat.
-Szóval?! Csókolóztok, szeretkeztek, kavartok és én meg nem tudok róla. Ez iszonyat! Szólnom kell Lena anyukájának.
-Már tud róla - vörösödött el a lány - Sajnálom, de először barátság volt, aztán szerelem lett. És...
-Nem érdekelnek az indokaid. Mars a szobádba! Nincs tévé, és a telefonod meg add ide nekem, kérlek.
A leányzó bemakacsolta magát. Szégyellte, hogy eljárt a szája. Most már joggal tarthatott attól, hogy vége szakadhat a kapcsolatuknak.
-Nem tudom, hol a mobilom.
-De tudod. Ne hazudozz!
-Tényleg nem tudom.
-Akkor tűnj el a szemem elől! Egy hétig nem vagyok itthon, és máris elszabadul a pokol?! Mit képzelsz te?
Jul elviharzott a szobájába. Bevégta az ajtót maga mögött, rávetődött az ágyára, s mérgesen próbálta elnyomni könnyeit. A mobiltelefonjáról tényleg nem tudta, hogy hova tette. De mit is számított ez neki? Bár fel szerette volna hívni Lenát.
Sokáig vívódott magában, de a telefonját meg nem találta.