Estefelé megérkezett Lena anyja.
-Sziasztok! Hívott anyukád, Julja.
-Csókolom.. öhm, üzent valamit?
-Igen. Holnap dél körül érkezik. Reméli, hogy semmi bajod és jól vagy. Hiányoztál neki.
Az utolsó mondatával igazából hazudott. Ő is jól tudta, hogy a lánnyal nem törődik az anya, legalábbis keveset.
-Rendben, én már összepakoltam a táskámba - felelt vissza Julia hidegen - Reggel menjek haza?
-Persze, majd akkor. Ma este nem bolondozunk a cipekedéssel.
Lena közbeszólt:
-Anya, ugye nem mondod el a dolgainkat? Kérlek..
-Na ha mégegyszer rákezdtek, akkor azonnal szólok neki! De... gondolom, ma természetesen titokban csináltátok. Igazam van?
A két lány egymásra nézett.
-És nem jutott eszetekbe, mit mondtam erről az egészről?
Kínos csend leple borult a házra.
-Erre neveltelek, Lena? Nem lehet benned megbízni! Mit képzelsz?! Ki vagy te?
Lena bűnbánó arcot vágott, míg barátnőjének csak úgy szikrázott a tekintete.  Kék szemei fenyegetően villogtak, elszántság hatását keltették. Valójában Jul sírt, de csak a lelkében, s nem mutatta ki. Vendégségben volt, igyekezett "jókislány" lenni.
Nyomatékosan bocsánatot kért, de közben megfogta a vöröshajú kezét. Közel hajolt hozzá, megpuszilta, de hamar el is távoldott tőle.
-Ne sírj! Majd vigyázok rád, megvédelek.
-Tőlem nem kell megvédeni. Nem verem én a lányomat - ráncolta szemöldökét a feldúlt édesanya.
-Bocsánat - mondta újra Julia, és megint megpuszilta a könnyes szemű Lenát.
-Én ehhez túlságosan fáradt vagyok! Elmegyek pihenni. Ha baj van, itt vagyok. Undorító ez az egész. Betelt a pohár.
A lányok elfutottak a szobájukba. Már nem bírták. Csak azért is egymásé lettek. Mindennek vége? Ez nem lehet! Ilyen nincs!