Délután, mikor hazaértek, Julia azonnal nekilátott összepakolni ruháit, könyveit. Lena besegített neki.
Szomorkásan, de bizakodva csomagoltak. A nap hátralévő részében már ki sem szerettek volna mozdulni a házból. Sok szájrapuszi és csók csattant el.
-Köszönöm a mai napot - szólalt meg Lena halkan egy hosszabb beszédszünet után.
-Én is. Csodálatos vagy! Remélem még sokáig folytathatjuk a csókjainkat - pirult el Julia - Szeretnék örökké veled lenni. Csak Alex...
-Tudod, én nem szeretem Alexet. Még csak nem is kedvelem! Állandóan, minduntalan rám mászik, és nyúz!
-Látom én - szorította ökölbe kezét a kis vadulós - Ha egy ujjal is hozzád merészel nyúlni, kicsinálom!
A vöröshajú rátette vállára bársony kezét.
-Nyugi! Nem hagyom magam.
-Na azért...! Olyan gyanús nekem ez a fiú.
-Miért?
-Mintha hazudna neked. A nevét, meg hogy honnan jött és kis is ő valójában.
-Én ezt még nem vettem észre, de résen leszek, jó?
Julia Lena mögé sétált. Átkarolta a derekát, fejét a lány vállaira fektette. Lassacskán teljesen átölelte. Lenochka hátrahajolt és hátrafordultában ajkai megérintették Julét, aki biztosan, de gyengéden tartotta meg őt, s visszacsókolt.
A szeplős lehangoltan suttogta:
-Olyan kövér vagyok!
-Ne hülyéskedj! Egyáltalán nem vagy az! - tiltakozott barátnője, és megindult vele az ágy felé. Lefektette, majd fülébe súgta:
-Szeretlek. Mit jelent ez neked, mondd?
-Azt, hogy én is szeretlek téged, te huncut! - kacsintotta neki Lena, s elterülve az ágyon, heves nyelvcsatába kezdtek.