XXI. fejezet
2007.09.03. 15:45
Bartimo és Szélvihar csendesen baktattak egymás mellett. Gazdáik is csendben voltak, csak néha váltottak egy-két szót. Nepemus sűrűn Laurára pillantott, néha hosszabb ideig is, de a lány nem vette észre. Egyszer csak a lovak nyeríteni kezdtek. Felágaskodtak, és lelökték magukról a két gyereket. - Na, Szélvihar, mi a baj? - kezdte Laura, de lova megint felágaskodott, így nem tudott a közelébe férkőzni. Eközben Nepemus szétnézett, mitől rémültek meg ennyire lovaik, és észrevette a közelgő veszélyt: két trioktidát! - Laura, nézd! - mutatott gyorsan a háromszemű szörnyekre, amik lomhaságuk és testalkatuk ellenére gyorsan közeledtek. - Atyaég! - kiáltott fel Laura - Most mit csináljunk? - Hamar a falumba kell jutnunk, oda nem léphetnek be! - javasolta Nepemus - Gyere! - De hogyan jussunk oda olyan gyorsan, ha a lovaink nem engednek fel a hátukra? - Futva! Gyorsabbak vagyunk, mint azok! - Én nem hagyhatom itt Szélvihart! Kiskorom óta a legjobb barátom - ellenkezett az őrző. - Ne félj, hamarabb ott lesznek, mint gondolnád, Bartimo majd odavezeti, de most gyere, mert ha elkapnak, végünk! - azzal futásnak eredtek. Lélekszakadva rohantak, Laura egyre fáradtabbnak érezte magát. Néha hátratekintett, hogy megnézze, mennyire vannak tőlük a szörnyek. Rémülten vette észre, hogy azok egyre inkább közelednek. És ők ketten meg egyre fáradtabbak! Hatalmába kerítette a kétségbeesés. Ekkor Nepemus megfogta a kezét, hogy segítsen neki. Ettől Laurában kellemes bizsergés áradt szét, és úgy érezte, egyáltalán nem fáradt. - Most vigyázz! Nemsokára elérjük a völgyet, ahol a falum van, csak lesz ott egy meredek lejtő, amin le kell ereszkedni... - lihegte rohanás közben. Laura még egyszer hátranézett: az egyik trioktida már szinte elkapta, hatalmas kezét épp felé nyújtotta... Laura gyorsan lehúzta a fejét, és épp elkerülte a csapást, amit az erős kar mért volna rá. A sok futástól kifáradtan már szinte vakon futott, mikor egyszercsak nem érezte, hogy nem érzi a földet a lába alatt. Lenézett, és meglátta a völgyet, benne a kis falucskával. De nem volt ideje azonosítani, ugyanis a gravitációnak köszönhetően nem maradt a levegőben, hanem egyenesen a földre zuhant, elesett, és magával rántva Nepemust, gurulni kezdett lefelé. Két perc fájdalmas zuhanás után a földön fekve állt meg, legalábbis úgy érezte, mivel egyelőre nem látott semmit. Viszont valami súlyt érzett magán. Fájdalmas nyögések közepette kinyitotta a szemét, és legnagyobb döbbenetére egy másik szempár meredt bele. Ez a szempár Nepemusé volt, aki az esést követően a lányon landolt. - Jól vagy, Laura? - kérdezte a fiú. - Aha, jól, csak nehéz vagy, ha meg nem sértelek... - Ó...őő...bocsi... - kezdte zavartan Nepemus, és feltápászkodott. Miután felsegítette Laurát, körülnézett. Meglátta a két trioktidát, amint a völgy szélénél dühösen rázzák hatalmas ökleiket. - Megmenekültünk! - kiáltotta - Ide nem mernek lejönni! - örömében megölelte Laurát. A lányt frucsán érte a hirtelen ölelés, de hihetetlen öröm és nyugalom áradt szét benne. - Vajon miért jöttek utánunk? - kérdezte gyanakvón az őrzőlány - Ki van már megint a nyomomban? - Fogalmam sincs, de a lényeg, hogy megúsztuk, nem? - De, igazad van... - válaszolta Laura, de a kérdés nem hagyta nyugodni. Vajon miért támadt rájuk egyszerre két trioktida, mikor nem mentek el olyan hely mellett, ahol azok tanyáznának?
|