Egy vagy két óra múlva Nyílszránynak még híre hamva sem volt. Laura kezdte elveszteni időérzékét, és ép eszét. Régóta nem jutott megfelelő táplálékhoz, ezért a sivatag melegében elkezdett hallucinálni. Meglátott egy alakot, aztán még egyet, és még egyet, és még egy utolsót. Nemsokára rájött, kik azok: anyja, apja, Alarik és Paravain voltak. Olyan boldogan sétálgattak, mintha nem volna semmi gondjuk.
Laura nem bírta tovább, a délibábok erőt adtak neki, és rohanni kezdett az irányukba. Ám ahogy futott, a képalakok nem kerültek közelebb hozzá, sőt, inkább távolodtak tőle.
- Anyu! - kiáltotta egyre-inkább - a nőalak rámosolygott, majd eltűnt, társaival együtt - Ne!! - nyögte a fiatal őrző - Ne menjetek el! Szükségem van rátok! - lerogyott a földre. Fogalma sem volt, meddig futhatott, de teljesen kimerült. Aztán meglátta a katonákat, akik utánarohantak. Összegyűltek, és tovább vártak Elysion követére. A madár nemsokára meg is érkezett. Megfelelő számú kosár volt a csőrére,
illetve a lábára akasztva, tele étellel, itallal. Mindenkinek jutott egy-egy. Jóízűen nekiláttak a rég nem látott elemózsiának, majd Nyílszárny vezetésével elindultak Hellunyat felé. Nem tellett bele sok idő, már ott is voltak. Laura nagyon elcsodálkozott, mert azt hitte, még legaláb két napba telik, hogy odaérjenek. Mikor hátranézett a katonákra, látta arcukon a döbbenetet.
- Üdvözöllek, Laura! - köszönt egy ismerős hang.
- Morwena!! - kiáltott Laura - De jó, hogy látlak! ... Szia Cécili! - simogatta meg a gyógyítóasszony hasát - Hogy vagy odabent?
- Jól van, egészségesen fejlődik. Úgy kérded, mintha nem csak pár napja mentél volna el. Történt valami?
- Ó, hát nem mondta Elysion?
- Mit nem mondott? Laura, kezdesz megrémíteni. Ugye, nem trötént semmi tragédia? - Laura hallgatott. Elindult befelé, a kastélyba.
- Gyere velem, beszélnem kell Elysionnal!
- Menj csak, én megvárom Paravaint!
- Nem, velem kell jönnöd! - azzal behúzta Morwenát a várba. Pár perc múlva már Elysion szobája előtt voltak. Laura bekopogott.
- Tessék - szólt ki egy hang a szobából. Az őrzőlány benyitott. Az első dolog, amit észrevett, az Elysion volt a székében.
- Elysion, beszélnünk kell! - kezdett bele mondókájába, és meg se várva a választ, becsukta az ajtót, miután Morwena is belépett a szobába - Nem mondtad el neki? Semmit nem mondtál el neki, amit üzentem?
- Nem, mivel csak nekem üzented - mondta nyugodt hangon a Fény Ura, bár szemében látszott a szomorúság.
- Miről is van szó, amiről nekem tudnom kéne? - kérdezte egyre türelmetlenebbé válva a gyógyítóasszony.
- Morwena, nyugodj meg, mert az idegeskedés nem tesz jót a gyereknek! Inkább ülj le! - nyugtatgatta Elysion.
- Nem ülök le, amíg valaki el nem árulja, hogy mi történt! - csattant fel a nő.
- Rendben - sóhajtotta Elysion - elmondom. Nos, hol is kezdjem? - töprengett.
- Az elején!
- Nos, az a helyzet, drága Mowena, hogy... Paravain... nos... meghalt.
- Mi?! - kiáltott fel Morwena, és leroskadt egy székre - Az hogy lehet? Hisz...hiszen... ez nem lehet... - és sírásban tört ki.
- Laura, kérlek, hagyj magunkra! - mondta Elysion, és kitessékelte a lányt. Laura, jobb elfoglaltság híján elindult végigjárni a várat. Bekukkantott a szobákba, de nem látott senkit sehol. Aztán az egyik szobában...
- Percy!!!!!!!!!!! - kiáltott fel az ifjú őrző - Te meg hogy kerülsz ide? - beleugrott tanára nyakába - Hogy vannak a többiek? Hogy van Mary, Kaja, Lukas?
- Szervusz Laura. Miind jól vannak. Mary épp szülőszabadságon van. Miindjárt érkeziik a kiicsiink.
- Mi? Ti is?! Hűha... Lány vagy fiú? Mi lesz a neve? Mikorra várható? És mióta vagytok együtt?
- Nyugalom, nyugalom. Iigen, mii iis szeretjük egymást, 'a erre célzol. Lássuk csak, mii volt még? Persze, a neve Peter lesz, 'a fiiú lesz, és Eva, 'a lány. Valószíínűleg majd márciiusra vár'ató - válaszolgatta végig a kérdéseket a tornatanár.
- Dehát, mégis, hogy kerültél ide? Hogy tudtál átjönni a kapun? És mikor?
- A legutóbbii nyárii napfordulón, Elysiion jóvoltából jutottam át.
- És hallottad már a szörnyű hírt?
- 'ogy Paravaiin lovag meg'alt? 'allottam. Nekem mesélte Elysiion. Rémes... Laura, mii baj? - kérdezte meghökkenve a tanár, mert ebben a pillanatban a lány újra sírva fakadt - Na, ne síírj! Ülj le, 'ozok egy kiis teát! - Percy kiment a szobából, Laura pedig tovább sírdogált, mert eszébe jutott az összes ember, akinek látta a halálát: anyja, Alarik, Paravain, a szolgáló Csillámcsarnokból. Ezek emléke tört fel benne.
Aztán abbahagyta. Most már elfelejtem őket, és csak Tündöklőre fogok koncentrálni, gondolta magában. De persze vajon el lehet-e valaha felejteni a közeli barátok, rokonok elvesztését?