Lena már hajnalban talpon volt. Nézegette a cetlit, legszívesebben kiabált volna, olyannyira ideges lett. Ki küldte ezt neki? Úgy gondolta, Alex tehet az egészről. Hiszen ő ordibálta Juliának, hogy megkeserüli. Lena tehát aggódva, halálos rémültségben rohangászott a házban. Előkereste szekrénye mélyéből a régi táboros bicskáját. Elhatározta, hogy mindenképpen megakadályozza, hogy történjen valami borzalmas. De ő sem akart szörnyűséget okozni. Sietősen felöltözött, bekapott pár falatot, és szó nélkül elment otthonról.
Barátnőjéhez igyekezett. Félig-meddig futott. Sírt, nem értett semmit. A nap még ki sem bújt rendesen a horizont vonalától.
Julia kövecskék kopogását hallotta az ablakán. Kinézett, s Lena álldogált ott kétségbeesetten, riadt és kisírt őzikeszemekkel.
A vadóc álmosan kitárta az ablakot és leszólt:
-Szia! Mi az? Mi baj?
-Szia Jul. Azonnal gyere ide! Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom!
-Jól van-jól van - ásította a lány.
Felöltözött és óvatosan kimászott az ablakon.
-Korán van még, Len. Na mondd, mi az.
A vöröshajú arcán addigra patakokban folytak a könnyek. Nem jött ki egy árva hang se a torkán. Jul átölelte, és fülébe suttogta:
-Mi a gond? Ne sírj, kérlek. Megoldjuk a problémát.
-Ezt sosem fogjuk. Mert... Tegnap este egy cetlit találtam az asztalomon - Lena hangja elcsuklott. A vadóc beletúrt az illatos hajzuhatagba - Nem tudom ki tette oda.
-Mi volt benne?
Jul végigcsókolta a lány nyakát, mire az folytatta.
-Hogy, ha nem leszek ma ötkor a fehér hídnál, megöl téged.
-Megöl?! Ki?
-Nem tudom, nem írta - sóhajtotta Lena, s hátrébb lépett, hogy lássa barátnője arcát. Hát ő is sírt.
Egymásba kapaszkodtak.
-Semmi baj nem lesz - zihálta Jul - Tudom, hogy Alex ez a szemét. Csakis ő lehet! Téged akar!
-De hiszen én téged szeretlek!
-Ne aggódj. Én is szeretlek.. 
Nem mentek iskolába. Remegtek a félelemtől.