-Na mit csináljunk? - kérdezte Lena.
-Nem tudom.. Menjünk el valahova csavarogni! Olyan vacak volt ez a mai nap! - sóhajtotta Julia és zsebre vágta a kezét.
Rosszkedve miatt valahogy nem akaródzott egy helyben lennie, s fel-alá járkált. Idegesítette, hogy osztálytársai megint beléjük kötöttek, pedig még csak hétfő, vagyis ez a hét kezdete. Mi lesz akkor ezután?
Levette a pulóverét, és a korlátra tette. A vöröshajú éppen arra támaszkodott háttal, s hátrahajtotta fejét. A napsugarak végigfutottak arcán, ő meg csak élvezte, hogy a tavasz ismét a békés oldalát mutatja.
-Gyere Jul! Napozz egy kicsit! Olyan jó az idő. - hívta Juliát.
A lány csak bámult a távolba szótlanul. 
-Mi az? Köszönöm, hogy megvédtél óra után, de most... mi a baj?
-Anyukád nem sejt semmit, ugye?
-Nem hiszem, hogy tudná, mi van köztünk. Miért?
-Csak erre gondoltam. Hogy mi van akkor, ha tudja?
-Nem tudja..
-Biztos? - hitetlenkedett Julia és megragadta a vállát.
-Biztos - bólintott Lena, és arrafelé nézett, amerre az imént a barátnője.
A távolban egy vasúti szerelvény elmosódott alakját lehetett látni. Egy helyben állt, nem mozdult. Nem értette Lena, hogy azon mi a látnivaló.
"Mi történt ott?"
-Valakit elütött a vonat - közölte vele Julia, mintha a gondolataiban feltett kérdésre válaszolt volna.
Lena nagyon meglepődött. Zavartan nézett rá. Ilyet még sosem tapasztalt, amióta együtt voltak és ismerték egymást. Így hát megfogta a lány kezét, és ráborult a vállára. Megpuszilta és lehunyta szemeit. Úgy érezte, mintha a tér és az idő elmosódna körülöttük. Megcsókolta. Szédülni kezdett. Gyorsan elengedte a lányt. Anyja sejthetett valamit, de nem sokat, gondolta.
"Itt ez a hét, tegyél meg mindent, amit megtehetsz, hogy jobban kifejezhesd az érzelmeidet! Ne félj már..."