Aztán egyszer csak mocorgást hallott.
- Alienor? - kérdezte bele a porba - Alienor, te vagy az?
- Khöm-khöm-khöm... Laura! Laura! Hol vagy? Nem látlak! Merre vagy?
- Ne mozdulj, Alienor! - kiáltott Laura - Minden rendben? Megsérültél?
- Nem, azt hiszem, jól vagyok... Áuuu... Mégsem... A bokám, azt hiszem, kibicsaklott... Nagyon fáj...
- Ne mozdulj, mindjárt kihozlak!
- Az a csont... megmentette az életem. Ha nem teszem még idejében a fejem fölé... - eközben Laura elkezdte kivinni óvatosan barátnőjét a kötelek közül.
- Jobban vagy már?
- Azt hiszem, igen.
- Akkor mehetünk?
- Menjünk...
A harmadik terembe értek. Itt nem volt semmi. Az ég világon semmi.
- Ez nekem gyanús. Hogyhogy nincs itt semmi, miközben az előző két teremben halálos veszély volt?
- Dobd be azt a csontot, amit a kezedben szorongatsz, a terem közepébe! Ha nem történik semmi, akkor mehetünk.
- OK - azzal Laura bedobta a kezében lévő csontot középre. Ahogy a csont leért, a várt hatás elmaradt. Nem történt semmi. Aztán ahogy a lányok épp elindultak volna, hatalmas csatazajjal beszakadt a padló. A régi kőlapok helyett most egy hatalmas lyuk tátongott a terem közepén. A lányok a rémülettől alig kaptak levegőt. Pár perc múlva, mikor már a teljes veszély elmúlt, úgy határoztak, belenéznek az ürgbe. Mikor
fölé hajoltak, nem láttak mást, csak jópár hegyes, a földből egyenesen kiálló karót, és persze az eldobott csontot valahol a verem alján.
- Hát ez elég közel volt - állapította meg Laura.
- Igen. De... Most hogy megyünk át?
- Hát... Most, hogy már elmúlt a veszély, már ha lehet ugye ezt mondani, esetleg lemászhatnánk, aztán meg föl a másik oldalon.
- A tüskék közé? Juj... Várj csak! Ott - mutatott Alienor a terem széle felé - Látod azt a keskeny kis szirtet a fal mellett? Azon átmehetnénk.
- Igen, látom. De gondolod, elférünk azon?
- Biztos vagyok benne... - Elindultak a szirt felé, reménykedve, hogy már nem történik baj. De csak reménykedtek...