Sok idő kellett hozzá, míg fel tudott tápászkodni. Abban a pillanatban elsírta magát, társaival együtt. Laura egyedül maradt feladatával. Senki nem tudott már rajta segíteni. Csak Elysion lett volna képes erre, de ő Hellunyatban maradt, meg Laura szerint túl idős volt, hogy így megerőltesse magát. A fiatal őrző eldöntötte magában, képes lesz megcsinálni a rá bízott feladatot. Ezzel a tudattal törölte ki magából a fájó gondolatot.
A fájó gondolatot arról, hogy mit fog szólni Morwena, valamint Elysion és a többiek. Továbbindultak lefelé. Hamarosan kiértek a sűrű ködfelhőből, a hőség is szűnni kezdett. Most már csak arra kellett vigyázni, nehogy észrevegyék őket. Syrintől már nem tartottak, hisz a boszorkány meghalt. De Borboron még nagyon is élt, és még mindig fogva tartotta Laura apját, jóllehet, még nem ölte meg.
- Siessünk, emberek, nem sok időnk van, amíg Alienor összeilleszti Tündöklőt! - utasította az ifjú őrző a többieket. Továbbmentek, de útközben észrevették, hogy nincsen sok eledelük. Feltett szándékuk volt megszállni Csillámcsarnokban. Ám mikor odaértek, szörnyű látvány tárult a szemük elé: a vár egykori helyén csak füstölgő romok voltak.
- Hát itt meg mi történt? - kiáltott fel Laura.
- Ki tette ezt? - kérdezgették sorra a katonák.
- Hol van a vár népe? - aggodalmaskodott Laura - Mi történhetett velük?
- Ki vagy? - kérdezte egy elhaló hang valahonnan a romok közül.
- Laura Leander a nevem, Elysiontól jövök.
- Mi járatban vagy itt?
- Szerettünk volna megszállni, mert még hosszú út vár ránk. El kell jutnunk az Ezüstszfinxhez, hogy megakadályozzuk a Gonoszak győzelmét.
- Attól tartok, itt már nem tudtok megszállni. Borboron járt erre, és felgyújtotta a kastélyt. A király és a királyné is odavesztek a tűzvészben. Mindenki meghalt, csak én maradtam.
- Sajnálom, igazán! Segíthetünk valamiben?
- Nemhiszem. A legtöbbet azzal segítenétek, ha kiemelnétek a romok alól, aztán hagynátok békésen meghalni.
- Biztos nem lehetne...?
- Nem. Nekem már úgyis mindegy. Csak innen segítsen ki valaki!
- Rendben - azzal Laura leszállt Szélviharról, és a katonákkal együtt segített kiemelni a szegényembert a romok alól.
- Köszönöm! Most már mehettek. Így már békében távozom.
Laura vonakodva bár, de továbbindult. Még látta, amint a szerencsétlen végleg lehanyatlott a porba. Szörnyű érzés fogta el. Mikor eljött Aventerrára, még nem is sejtette, hogy ennyi ember halálát fogja látni. Teljesen elmélyült a gondolatban, aminek az lett a vége, hogy majdnem
belelovagolt egy kaktuszbokorba. Ha a katonák nem szólnak neki, egyenesen belement volna, aminek nem lett volna szerencsés vége, mivel az azon a helyen növő kaktuszok teli vannak méreggel, és könnyen kieresztik magukból.
- Jól vagy Laura? - kérdezte az egyik lovag.
- Persze, köszönöm, hogy szóltatok... Csak elgondolkodtam... azon, hogy... - nem bírta folytatni, mert ebben a pillanatban feltört belőle az a kínzó fájdalom és düh, amit Borboron iránt érzett. Hangja elcsuklott, szeme megtelt könnyekkel, és kifakadt belőle a sírás.
Minden kísérője megértette bánatát, nem is szóltak rá, hagyták egy ideig, hadd ürítse ki lelkét. Néhány perc múlva az ifjú őrző abbahagyta a sírást, és intett a többieknek, hogy indulhatnak. Pár óra múlva már mindenki érezte, hogy szörnyen éhes, és szomjas. Valahol muszáj volt megállniuk. Hellunyat volt az egyetlen szóbakerülhető megoldás, de az még két napi
járásra volt tőlük. Laura már minden reményt feladott, ám ekkor meglátta a magasban Nyílszárnyat. A madár felettük körözött, és akkor szállt le, mikor mindenki felfedezte.
- Nyílszárny, dejó, hogy jössz! - kiáltott Laura - Vinned kell egy üzenetet Elysionnak! Mondd meg neki, hogy sürgős ellátásra van szükségünk, étel, ital, minden kéne! ... Ja... és azt is, hogy ... Paravain meghalt... - itt újra elcsuklott a hangja, de már nem kezdett el sírni. Nyílszárny felemelkedett a földről, és pár perc múlva eltűnt a látóhatáron.
- Remélem, hamar odaér - mondta Laura - Ha nem siet, itt halunk meg... - azzal magába fojtotta hasának éhes korgását.