XIX. fejezet
2007.06.23. 18:45
Laura felült Szélvihar hátára, és elindult kifelé a várudvarból. Útközben barátaitól kapott egy-két jókívánságot, majd elhagyta Hellunyat kapuját. Utólag gondolkodott el rajta, Elysion miért nem kísérte őt a kapuig, mint a többiek. Most, hogy jobban belegondolt, rájött, hogy nem is látta előző este óta a Fény Urát. Talán történt vele valami? - gondolta - Mert ha igen, azonnal visszafordulok! - de nem tette. Elvetette az ötletet, bár aggódását nem. Visszagondolt rá, hogy mikor legutóbb hitte azt, hogy Elysion eltűnt, Alienor nagy bajba került miatta. Most nem akarta mégegyszer elkövetni ezt a hibát. Úgy döntött hát, hogy nem gondol ilyesmikre, csak Tündöklő megszerzésére, és Alienor felszabadítására. Ekkor meglátta Nyílszárnyat. Eszébe jutott, hogy a madár egy ideig el fogja őt kísérni. Ez lelket öntött belé. Nyílszárny közelében biztonságban érezte magát. Az Élet Vizéhez vezető út azonban hosszúnak ígérkezett. Nagyon hosszúnak, és magányosnak... Öt nap múlva, korgó gyomorral, kifogyott készletekkel állt meg egy tó partjánál. Lehajolt, hogy enyhítse szomját. Szélviharral buzgón kortyolták a friss nedűt. A tavat körülvevő fákon még datolyát is találtak. Míg Szélvihar rágcsálta az eledelt, Laura ismét a víz fölé hajolt...és meglátta benne Alienor képét! Azonban megfordulni már nem volt ideje, mivel a meglepetés okozta ijedtségtől belezúgott a tóba. A víz nagyon hideg volt, szinte késként hatolt az örzőlány testébe, aki úgy érezte, menten itt fagy halálra. Utolsó erejét megfeszítve kiabált: - Segítség!!! Valaki! Kérem... - érezte, hogy elmerül a jeges folyadékban. Nem tudott mozogni. Hallotta Szélvihar ijedt nyihogását...aztán semmit. Nem tudta, mi vár rá... Aztán valami megragadta őt. Valami ellenállhatatlan erő felfelé húzta, mígnem sikerült kikecmeregnie a partra. Ahogy az utolsó része is kiért a vízből, elmúlt a jeges érzés, és újra jóleső meleg töltötte el. Körülnézett, hogy ki volt a megmentője. Akit látott, az egy hozzá hasonló korú, hosszú, lobogó fekete hajú, igen jóképű fiú volt. Egy hatalmas, és gyönyörű fekete ló mellett állt. Mikor észrevette, hogy Laura őt bámulja, letérdelt mellé. - Minden rendben? - kérdezte. - Aha, persze... Nem tűnt ennyire hidegnek ez a víz. Csak amikor beleestem, akkor... - kezdte Laura, de a fiú elhallgattatta: - Csssst! Most ne beszélj! Hagyd, hogy a hideg, és a kétségbeesés kiáramoljon a testedből! Így már jobb. Egyél egy kis datolyát, ez majd jó kedvre derít! - Köszönöm. Ki vagy te? - kérdezte az ifjú örző. - A nevem Nepemus. Itt élek a közelben, egy kis faluban. Épp lovagoltam Bartimón, mikor meghallottalak. Idevágtattam, hogy segítsek... És te ki vagy, ha szabad érdeklődnöm? - Őő, ja, én Laura vagyok, Laura Leander, Hellunyatból. - Hellunyatból? - ámult el Nepemus - Akkor ezek szerint te ismered Elysiont? - Igen, ő a mesterem. - Hűha! Mindig is szerettem volna közelebbről látni az örzők legnagyobbikát. - Hát, lehet, hogy tudok segíteni rajtad. Ha élve visszajutok ide persze, és ha megszabadítom a barátomat a gonosztól. - A gonosztól? - kérdezte meghökkenten Nepemus - Hogy érted? - Igazából én sem nagyon értem. Pandora szelencéjéből szállta meg valami Alienort, és azóta szinte őrülten gonosz. Tündöklőt, a Fény Kardját akarja egybeilleszteni. Én pedig ezt szeretném megakadályozni. - Pandora szelencéjéből?! Nem akarlak felidegesíteni, de oda csak az igazán, megszállottan rossz erőket zárták be - rémüldözött a fiú. - Igen, erre már volt szerencsém rájönni. De nem tudod, hogyan lehetne... - Kiűzni? - fejezte be a kérdést Nepemus. - Pontosan. A hozzá kellő liliomfű már megvan, csak a módja kéne. - Nos, a mód könnyű, de a megközelítés roppant nehéz. El kell altatni a fűvel a megszállottat, majd abból kiszáll a gonosz szellem, és be kell zárni őt egy palackba, tele liliomfűvel. - Csak ennyi? Várjunk csak! Honnan tudod, hogy ez a mód, mégis? - kezdte gyanakodva Laura. - Ez a mi kis falunk különlegessége. Csak mi tudjuk a titkát Pandora szelencéjének, így tudnunk kell a megszállott felszabadításának módját is! - nyugtatta meg a lányt Nepemus. - Milyen jó, hogy mindig pont a megfelelő emberbe botlom! - enyhült meg az örző. Nepemus elmosolyodott. Laura úgy érezte, még sosem látott ilyen sugárzó mosolyt...
|