Lena anyja már nagyon aggódott lányáért. Amikor meglátta őt az ablakon keresztül csuromvizesen, Juliával, akit jól ismert már, eléggé meglepődött. Nagy kő esett le a szívéről. Azonnal nyitotta az ajtót.
-Sziasztok! Futás befelé! Gyerünk! - siettette őket.
-Csókolom - köszönt Julia és hirtelen elengedte Lena kezét. Ugyanis anyukáik csak úgy ismerték őket, mint nagyon jó barátnők, és nem, mint egy féktelen páros csókokkal, testi vonzalommal egymás iránt.
-Szia Julia. Hát ti meg hol voltatok?
Lena szemrebbenés nélkül füllentett. Belegondolt a fenyegetésbe, amit kaptak. Nagyon komolyan vette, és még tulajdon édesanyjának sem mert szólni, hogy mi is történt.
-Juliáéktól jöttünk, de... - húzta fel ruhájának ujját, amiből csavarni lehetett a vizet.
-A hosszabb úton jötettek?
-Igen. Sajnálom - hajtotta le fejét a másik kis elázott.
-Nem a te hibád az eső! - mosolyogta Lena anyukája - Az a lényeg, hogy most már biztonságban vagytok.
-Ugye itt aludhat Jul? Légyszíves, anya! - nézett kérlelő, sóvár szemekkel Lena abban a reményben, hogy talán most ez az este mégis jól végződik.
-Persze-persze. Nem engedném el ilyen időben. Meg nem is jó a közbiztonság. Felhívom Julia anyját, rendben?
-Rendben. Köszönjük.