Éjfélre járt az idő. Laura csak feküdt az ágyában, nem jött álom a szemére. Már két hónapja tartózkodott Aventerrán, és azóta is csak apjára gondolt, és arra, hogy szabadíthatná ki Borboron fogságából. Elysion mindig rendesen bánt vele, megmutatta neki Hellunyat minden zugát, és a várat körülvevő dombokat és völgyeket is. Laura nagyon jól érezte magát a testvérbolygón, de hiányzott neki Kaja, Lukas, és Alarik is.
Utóbbi ugyanis nem sokkal azután, hogy Laura megérkezett Aventerrára, a lányra támadó sárkány elé ugrott, így az őt ette meg Laura helyett. Most teljes magányban bandukolt Hellunyat titkos folyosóin, melyeket maga fedezett fel, minduntalan apjára, és sok évvel ezelőtt elvesztett anyjára gondolva. Remélte, hogy a Sötét Fejedelem még nem ölte meg szeretett apját.
Ezen az estén is ilyen dolgokon járt az esze, és mivel nem tudott elaludni, úgy döntött, tesz egy sétát a kastély falain belül. Felkelt, magára vette köntösét, és elindult újra (talán századszorra is) bejárni Hellunyatot. Ám ezúttal valami egészen mást fedezett fel.
- Ilyet még Harry Potter sem látott... - gondolta. Az a valami ugyanis, amit felfedezett, egy kis eldugott szoba volt, amit eddig még sosem vett észre. Egy eldugott kis szoba benne egy kis asztallal. Az asztalon volt egy kis doboz. Egyszerű mintákkal díszítve, komolytalan kis szelence lehetett, de az, ami körülvette, már mindenkinek felkelthette volna az érdeklődését.
A kis dobozt valamilyen mágikus kör fogta közre, ami -Laura szerint- fényesebb volt a Napnál is. Ebben a körben jelek (?!) keringtek. Az ifjú őrző felfedezte bennük a csillagjegyeket, de olyanokat is látott, amikkel ezelőtt még sosem találkozott. Észrevette, hogy a kis asztal, melyen a szelence állt, egy időkereket ábrázol.
- Á, tehát ez is Elysioné! Akkor biztos nem lehet gonosz dolog. - ezek jártak a fejében, megfogni mégsem merte a kis dobozkát. Úgy gondolta, hogy megtartja magának a titkot, s majd máskor visszajön ide, és akkor majd megnézi. Elindult hát visszafelé, mert időközben eléggé elálmosodott, de amint az első kanyart bevette, szembetalálkozott Paravain-nal. A szíve majd kiugrott ijedtében. Mikor azonban alaposabban
szemügyre vette a lovagot, rájött, hogy Paravain csak alvajár. Értelmetlen motyogása közepette mégis hallott valamit, ami megtorpanásra késztette sietős lépteit. A lovag ugyanis egy bizonyos szelencéről beszélt - Pandora Szelencéje, nem lehet, nem szabad engedni nekik, nem engedhetjük meg... - ezt mormogta, majd elterült a padlón, és mély álomba zuhant. Laura elgondolkodott a hallottakról.
Nem volt biztos benne, de sejtette, hogy az a kis dobozka, amit majdnem kinyitott, maga Pandora Szelencéje, és a legfőbb gonosz szellemeket tartalmazza, amik leigázhatnák a Jókat, és hatalomra segíthetnék a Gonoszakat!
- És én majdnem mindezt a fejünkre engedtem!!!! - sápadt el a lány - Soha, soha többé nem megyek abba a terembe! - határozta el magában. Amint ezt kigondolta, már a szobájánál találta magát, fogalma sem volt, mennyi ideje lehet fenn, de ahogy az ágyához ért, rávetette magát, és elszunnyadt.
Egy teljes nap telt el azzal, hogy gondolkodott arról, miért is van a szelence Hellunyatban, de nem jutott semmire. Végül úgy döntött, még egyszer elmegy abba a szobába, és felkeresi a dobozkát. Nem tudta, hogy mit fog vele kezdeni, de nem is igazán érdekelte. Csak látni akarta, megszemlélni, megfogni, kinyitni... - Nem, ezt nem tehetem! - eszmélt fel gondolataiból - mikre is gondolok! Hogy lehetek ennyire
ostoba? Hogy gondolhattam ilyenekre? Nem csinálok semmit, csak megnézem mégegyszer azt a Szelencét, és ennyi. Nem csinálok semmi butaságot! - így elmélkedett magában, mígnem leszállt az este. Mikor biztosra vette, hogy már mindenki alszik, ismét elindult felkutatni a rejtélyes szobácskát, benne a kis asztalkával és a dobozzal. Felidézte magában az elmúlt éjszaka megtett utat, hogy odataláljon. Ez nem volt
könnyű dolog, mert akkor nem jegyezte meg teljesen, mert igazából nem is keresett semmit. Most viszont már kereste azt a valamit, amit azon a különlegesen sötét éjen talált. Végül elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a szoba állt - egykor. Most nyomát sem lelte. Elgondolkodott magában, visszament a szobájához, és újra elindult.
- Biztos csak eltévesztettem az irányt - gondolta. Viszont mikor újra azon a helyen találta magát, ahol az imént, már elkezdett kételkedni benne, hogy valaha is megtalálta-e azt a szobát. Végül feladta. Visszament a szobájába, és lefeküdt.